VÁRDOMBI MESÉK

Várdombi mesék
-Avagy az elveszett tisztesség-

Prológus


Manapság, még a parlamentben is napirenden van a 90-es évek eleji privatizációs gyakorlat felülvizsgálata, mi több, a „visszaállamosítás” réme is fenyeget egyes meggazdagodott embereket, magánvállalkozásokat. Hogy az ötletgazdák hogyan képzelik, nem tudható. De, hogy segítsünk, elmesélünk egy privatizációs történetet, hiszen a kárpótlás és a kárpótlási jegy felhasználása egy privatizációs tranzakció-sorozat volt.



Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyeken is túl, a nagy Óperenciás tengeren is túl, sőt, Zöldegyházon is túl, ott, ahol a kurta farkú malac és néhány ügyes legény túr, ott, ahol a Káros-patak csörgedez, ott, ahol egykor vagy 17 gyönyörű, öreg nyárfa övezte a hajdan volt fürdő területét, volt egy csöndes, nyugodt, remek emberek lakta kis falu, Várdomb.

Itt békében élt egymás mellett hívő és nem hívő, katolikus és református, tsz-tag és magának való gazdálkodó, tanácstitkár és kulák, FTC-drukker és Honvéd-hívő. Sokat és jól dolgoztak az itteniek, legendát lehetne mesélni egyik vagy másik öregről, egyik vagy másik családról. De a mese inkább most nem róluk, a tisztességben megőszült, a munkába bele-bele rokkant csöndes többségről szól, hanem azokról az ügyes atyafiakról, akik egyszer csak ráéreztek arra, hogy immár nem kell annyit dolgozni, nem kell már megszakadni, van a dolgoknak könnyebbik vége is, itt az ideje azt megfogni!

Történt egyszer, hogy a Magas Országos Hivatal (MOHA) úgy gondolta, hogy most már rendjén volna az el-szenvedett károkért, a megaláztatásokért, az elvett házakért, az eltaposott jövőkért, a meggyalázott életekért kárpótolni a népet.

A MOHA kitalálta, hogy nem pénzt, hanem pénzt érő színes papírokat, kéket, zöldet, barnát, pirosat ad az embereknek, mindegy, mijük volt nekik, szőlőjük, présházuk, üzemük vagy egyéb tulajdonuk, ültek-e börtönben, vagy szenvedtek-e a munkatáborokban: mindenki Kárpótlási Jegyet kapott. Ki mennyit. Érdemei és kára szerint. (1 aranykorona értékű elvett javért 1000,- forint jegy járt, egy hónap börtönért 9, 000,-) Volt, aki 10, 000,- forintnyit, s volt, aki 500, 000,- forintnyit. Lett is nagy öröm a népek között! Akadt, aki már a régi uradalom visszaállításáról mesélt, mások kaszát, kapát, ásót, kis traktort vásároltak, megint mások csinosí-tották a kis gépeiket, lovakat szereztek, előkerültek a régi gumirádlis kocsik is, kocsiszínt újítottak- készültek a gazdálkodásra, akadt, aki terménytárolóról, hűtőházról álmodott. Szálltak, forogtak az álmok, mint egy igazi mesében, hogy annál keservesebb legyen az ébredés.

Mert az, bizony, keserves lett.

Mese, mese, mátka, elszállt sokak álma! Úgy indult minden, hogy ez egy nagy, nagy lehetőség, a Sors Keze, mit a sorsé, az Isten ujja, aztán a vége nem lett más, mint „homok a szélben”. Szép, sárga, várdombi homok. Olyan porhintés lett a vége, hogy ma már nem az álmok, hanem őseink forognak. A sírjukban. Nem úgy lett ám az, mint szükség idején, amikor vállvetve állt egymás mellé úr és paraszt, tisztviselő és gazdálkodó, de nem is úgy, mint amikor egymás mellett énekelte a szagos misén, vasárnaponként a Deo Gracias-t a falu apraja és nagyja! De nem ám! A várdombi kárpótlás érdekes, tanulságos mese lett, meseszerű véggel: nesze semmi, fogd meg jól! Hoztam is, meg nem is, kaptam is, meg nem is!


Várdombon egy, csak egy család akadt, ahol az elszenvedett károkért az örökösök összesen 1, 000, 000,- fo-rintot használhattak - volna- fel, ezzel 1000 aranykoronányi földet vehettek volna meg.

Ennyi pénzzel az összes földet megvehették volna Várdombon! Nosza, volt nagy öröm Dömsödiéknél, már szinte érezték, ahogy visszaszerzik az öreg Dömsödi javait, vagy legalább egy részét. Gondolhattak erre? Gondolhattak biz’ a, hiszen az öreg Dömsödinek, a tengerésznek, és feleségének, lássatok csudát, valaha 6 szobás háza, csodálatos pincészete volt, kocsiszínnel, hibátlan felszereltséggel, mindennel, az egész Várdombot körülölelő hatalmas szőlővel. Az öreg Dömsödi és felesége aztán, éveken át nyugdíj nélkül, ellátás nélkül élt. Tűrték a folyamatos vegzálást, a kitelepí-tést, a kétheti házkutatásokat, javaik széthurcolását, mert közben érezték a várdombi népek folyamatos szeretetét, megbecsülését, mert igaz, ami igaz, szerették itt őket.

Látták a rokonok, az örökösök, hogy ezzel a tenger sok jeggyel bizony többszörösen is megvehetnék a vár-dombi összes földeket, amit a MOHA ideszánt adni, de látták, hogy a falubeli népeknek is akad jegyük azért. Igaz, a várdombi többségnek 5-10-20-50 aranykoronányi jegye volt csupán, hát gondolták a balga-buta Dömsödi - unokák, majd csak lesz valami egyezség.

Gondolták, a magas atyafiak, (Például Bárány, a földműves; Izzó, a kardos; Dányi, a gyümölcsös; Remecsek, a borász; Bregyó, a szerelő; Ukrán, a vizes; Hernádi, a gróf; és má-sok) ,akiket azzal bízott meg a várdombi falu népe, meg a magas MOHA, hogy tisztességgel és becsülettel képviseljék minden várdombi érdekét, olyan egyezséget készítenek elő, hogy mindenkinek jusson, vesztesége szerint. Ahogy az illik. Várták hát a balga-buta Dömsödi - unokák az egyezséget, rendületlenül. Hát azt várhatták. Olyan egyezség született Várdombon, hogy annak csudájára járt az egész világ! Megmutatta az ügyes várdombi magas atyafiság, hogy miként lehet egy aranykoronából százat, ezeret csinálni, no meg, hogy lehet ezer aranykoronából semmit… Olyan egyezséget mórikáltak ki a helyi bizottsági atyafiak, hogy az még a padlássöprésnél is eredményesebb volt. Volt, aki 10 aranykoronából 10-et, volt, aki 20-ból 15-öt tudott elhasználni. Persze, csak a csókos legények közül, az igazi „fa-lubeli, keménytökű legények” közül. De nem így a tengerész Dömsödi rokonai! Ők, ha hiszik, ha nem, olyan jól jártak, hogy az ezer aranykoronájukból el tudtak költeni itt, Várdombon, HÁRMAT. Ugye, hihetetlen szerencse? Ugye, hihetetlen történet? Hát persze, hogy az. Hát MESE ez, semmi más…

Vajon mi lehetett az oka, hogy a MOHA- bizottság így elbánt a Dömsödiekkel? Tán idegenek voltak ők itt? Tán Várdomb utolsó, semmi népei voltak ők? Tán valami gyüttment, semmirekellő, gyülevész csapat? Az nem lehet, hisz’ a várdombi öreg temetőben ott nyugszik minden Dömsödiek egyik legősibb őse, az öreg Ferenczy… Szóval oka ennek nem sok volt. Csak egy. A sárga irigység. Ja, és a harácsolási kedv, hiszen nem jártak ám jól a falubeli népek sem, senki sem, a Csókosok Bandáján kívül.)


A várdombi földbizottság, meg a nekik súgó atyafiak addig-addig forgatták, keverték a trágyát, amíg kitalálták:

1 ember = 1 aranykorona, 1 aranykorona = 1 föld!

Hej, de okos, de igazságos, de nagy pillanat volt ez! Büszkék is voltak mindahányan, akik kitalálták! Büszkék is lehettek, de nagyon. Arra azonban, hogy a ragyogó egyezség közepette oda lett a tisztesség, a becsület, senki nem gondolt. Pedig akik ezt a gyalázatos mese-egyezséget kitalálták, mind dolgos, rendes parasztfiúk voltak, példás életet éltek, rengeteget dolgoztak. Talán éppen ezt unták meg, ki tudja? Kik voltak hát ők, a deli, mesebeli legények, akik helyre tették a Várdombi Kárpótlást? Kik azok, akik ebben a mesében a főszereplők lettek?

Például Bárány, a földműves; Izzó, a kardos; Dányi, a gyümölcsös; Remecsek, a borász; Bregyó, a szerelő; Ukrán, a vizes; Hernádi, a gróf; és mások, és még pár helyi atyafi, tudatlanságból, tájékozatlanságból, vagy egyszerűen haszonlesésből belevitték az árveréseken megjelenő népeket az egyezségbe: „EMBEREK, mindenkinek jut egy kicsi, de ha kijönnek a PESTIEK, akkor talán ennyi sem jut!” Ez nem volt igaz, de jól hangzott. A csalafintaság csak ekkor következett! Lássatok csudát, várdombi emberek: Bárány, a földműves, Dányi, a zöldséges, Remecsek, a borász, és még jópáran legalább 15-20 atyafitól begyűjtötték – „szarér’-hugyér’” a kárpótlási jegyeket, kitől ötöt, kitől tízet, és így ők 15-20 földet kérhettek, hiszen

1 VÁRDOMBI=1 ARANYKORONA= EGY DARAB FÖLD.


Így szólt az egyezség.

Minden ment, mint a karikacsapás. Még az egész árverést levezénylő MOHA-ügynöknek, Ferinek is jutott a gyümölcstermő szent földből, a megtett szolgálataiért, igaz, Júdás-pénzzel fizettek érte, de a pénznek nincs szaga. A kispénzű népeket, a marokszedőket, a kapásokat, a vízhordókat, a fájós lábú öregeket, belevitték egy-két nagy táblába, akadt, ahol 141, másutt 115, megint másutt 481 várdombi került egy helyrajzi szám alá. Volt is nagy keveredés, amikor a földhivatal kiosztotta a résztulajdono-kat! Ott keresték a várdombiak az esőben, sárban a saját földecskéiket, a jelzőkarókat, és mit ád a JóIsten, se a Bárány, se a Dányi, se a Remecsek, se az Ukrán, se a Bregyó, se az Izzó ott nem volt. És Hernádi, a gróf? Őróla külön emlékezünk meg, az ő története még a mesénél is mesésebb.
De minden jó, ha a vége jó! A várdombiak elégedettek lehetnek. Mindenkinek jutott legalább 500 nm földecske, akadt, akinek a temető mellett, a szerencséseknek tehát már meghalni is van hová, ez leg-alább ingyen lesz, hiszen arrafelé terjeszkedik a temető maga. Az pedig, hogy néhány várdombinak kicsit több jutott? Miért baj ez? Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ezért nem árt, jól megjegyezzük a várdombi szentek nevét: Bárány, Dányi, Remecsek, Hernádi, Ukrán, Bregyó, Izzó. Ők a mi legfőbb támaszaink, ők, akik elintézték, hogy meseszerű üzlet legyen a kárpótlás Várdombon.

Meseszerű nekünk, várdombi balgáknak. Hoztak is, meg nem is, kaptunk is, meg nem is.

Üzlet nekik: Nekik, akiknek az egyezség nevében esetenként 100x annyi jutott, mint nekünk, a balgáknak. Huncut az, aki irigyli tőlük, hiszen akkor pont olyanok lennénk, mint ők maguk. Azt nem szabad elfeledni, hogy mesém hősei MÁSOK HELYETT kerestek a mese-kárpótláson 10 és 50 és 100 millió forintokat, a mi meseszép Várdombunkon!

Köszönjük, földműves Bárány, köszönjük, borász Remecsek, köszönjük, kardos Izzó, köszönjük, retkes Dányi, köszönjük, szerelő Bregyó, köszönjük, vizes Ukrán, köszönjük, nemes és nemzetes gróf Hernádi, amíg élünk, nem felejtünk el Titeket!Nincs harag. Ti is, és mi is tudjuk, hogy a Gondvise-lés számol minden cselekedetért. A jóért is…a rosszért is…

S hogy mi lett az öreg tengerész Dömsödi 1000 aranykoronájával? A legtehetősebb várdombi pin-cés-gazda, az öreg Dömsödi csodálatos birtokával? Hát, ugyan mi lett volna? Hát semmi se lett. A várdombi atyafiak egyezsége itt is érvényesült. Így a három Dömsödi unoka kapott három aranykoronányit, három darab földet. Egyenként 928 négyzetméterest, és hogy reklamáltak, talán még ugyan-annyit. Hogy mennyit kapott, szerzett, az egyezség nevében Bárány, Remecsek, Dányi, Bregyó, Ukrán, nemes és nemzetes gróf Hernádi és a többi csókos? Hát azt kérdezzék meg tőlük! De ha nem is kérdezik, egyet ne feledjenek: a mesékben és talán már az életben is, a jó és a rossz egyaránt elnyeri jutalmát. Hát majd jutalmazzanak, várdombi atyafiak, kinek, kinek érdemei szerint.
Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána. Nézzen utána. Van hol, s van mit.




Epilógus

A legmeseszerűbb dolgot Hernádi, a gróf alakította, - valódi mese a mesében!- megkérve, mit kérve, könyörögve, az árverezőket, hogy egy bizonyos földdarabra ne árverezzenek, mert a területre ő, a nemes és nemzetes hajdúsámsoni és hernádmelléki gróf Hernádi cserkésztábort szeretne telepíteni, hogy legyen hol nyaraltatni a szegény, ágrólszakadt gyerekeket, Isten nevében! Olyan meghatóan adta elő kérését, hogy mind ahányan voltak, egyszerre kiáltottak vivát!-ot,voltak, akik megkönnyezték a kérést, megint mások elénekelték a Himnuszt, és hogy nem ott koronázták meg Hernádit, annak csak a jég meg a Duna híja volt az oka. A tábor helye ma is jól látható. Ki vannak szépen alakítva az 1500 négyzetméteres „sátorhelyek”, teljes közművel, sőt, van, ahol már áll is a „sátor”, nem is drága egy „sátorhely”, mindössze 6-8 millió forint, csak még azt nem tudni, mi lesz a remekül kialakított lakó-park neve, ott, a zöldegyházi határban, Várdomb legtávolabbi belterületén.

Lehetne talán Cserkész-lakópark, vagy Isten nevében-lakópark, netán Tisztesség-lakópark is. Magam azért leginkább az Alkimista-lakópark nevet ajánlom, hiszen ez valóban mesébe illő! Egy 3 aranyko-ronányi, s így 3 ezer forintba kerülő területből 100 millió forintot kiárulni van akkora bravúr, mint aranyat bűvészkedni a semmiből. Ennél már csak az a mesésebb, ahogyan Hernádi, a gróf minden évben látványosan közzéteszi vagyonnyilatkozatát, sőt, még kiskorú gyermekeiét is. Ja, ki mint él úgy ítél. (vagy úgy fél.)